Pár perc kézilabda

Itt ez a CSAPAT. Igen, csupa nagy betűvel. Vagyok olyan büszke jelenleg a FERENCVÁROS NŐI KÉZILABDA CSAPATÁRA, mint anno Bokáék NEMECSEK ERNŐRE. Megérdemlik a kiemelést, ahogy megérdemelnek egy teljes posztot is. Kikaptak Oroszországban egy szoros meccsen, mindössze 3 góllal. Ennek ellenére nem hiszem, hogy van olyan magyar kézilabdabarát, akinek a meccs után egy cseppnyi rosszindulat, Isten ments, harag volt a szívében a lányok iránt. Bennem sok érzés kavargott: Mérhetetlen csalódottság, büszkeség, tisztelet és sajnálat. Csalódott voltam, mert egy magyar csapat elbukott a Bl-ben. Büszke voltam, mert igazi sportemberhez méltóan kézilabdáztak a lányok. Szívvel-lélekkel. Minden tiszteletem Tomoriéknak, hiszen megmutatták a világnak, hogyan kell elvégezni a munkát szinte tökéletesen. És borzasztóan sajnáltam őket, hiszen nagyon megérdemelték volna azt az elődöntőt. Nem sikerült sajnos. Így,  tiszta fejjel viszont egyértelmű sikerként tekintek vissza az idei szezonjukra.

A Fradi az első három középdöntős meccsét úgy játszotta végig, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tökéletes edzői taktikát hiba nélkül végrehajtva. Majd bekövetkezett az, amiről mindenki tudta, hogy egyszer megtörténik, csak az időpont volt kérdéses. A csapatot egy lufihoz tudnám csak hasonlítani, amit folyamatosan egyre nagyobbra próbálunk fújni és mindenki lélegzet-visszafojtva várja, hogy durranjon. Sajnos az elődöntő felé félúton a lufi nem bírta tovább és kipukkadt. A csajok elfáradtak. Nem bírták sem fizikailag, sem fejben azt az intenzív tempót, amit a bajnokság és a Bl jelentett számukra. Ha csak még egy hétvégét kitart az az erő... De ugye a sportban a ha, az nem játszik. Be kell látnunk, hogy sajnos a Fradi, az nem Győr. A ferencvárosi alaptagoknak sajnos minden nemzetközi meccsen száz százalékos teljesítmény kellett ahhoz, hogy győztesen hagyhassák el a pályát, és bizony a hétközi bajnokikon sem pihenhettek sokat. A sérülések pedig... hát gyakorlatilag az élet rúgott még egyet ( pontosabban kettőt) a földön fekvőbe. Se Penára, sem pedig Zácsikra nem mondhatja a Fradi, hogy pótolható. Viszont, amit elmondhatnak, az az, hogy az idei szezonban ők az egyetlenek, akik pontot raboltak az ETO-tól. Minden porondon. És remélem, annak ellenére, hogy a lufi kipukkadt, az a bizonyos Fradi-szív nem halt vele együtt, mert akkor évek óta nem tapasztalható minőségű bajnoki végjátékra van kilátás, ami már úgy hiányzik nekem, mint egy falat kenyér. (Habár tavaly azért már mutattak valami kis ízelítőt a rég nem látott izgalmakból.)

És hogy mi kell a Fradinak, ahhoz, hogy továbbra is ilyen büszkék lehessünk rá?
Gyakorlatilag nem sok minden. Ugyanez az alázat, akarat és küzdeni tudás, ami már eddig is meg volt. Szükségük lesz egy Elek Gáborra, aki továbbra is olyan rendet tart a csapat körül, hogy szinte ordít a lányokról, itt bizony mindenki tudja, hogy mit, mikor kell csinálnia a tökéletességhez. Mint egy nagy gépezet, ami csak akkor működik jól, ha minden egyes alkatrésze a helyén van, és azt teszi, amit kell. Ami viszont hiányzik? Az több ember. Tizenkét-tizenhárom játékossal azt, amit a klub idén bevállalt, nem lehet végigcsinálni. Alig várom az idei igazolásokat, hiszen ha tudnának szerezni még két-három, esetleg négy minőségi játékost, akkor borítékolható lesz jövőre a még jobb szereplés.

És hogy én zöld-fehér fanatikus lettem-e? Nem hiszem. De várom, hogy az legyek. Ez a csapat megérdemli, hogy fanatikusaivá váljunk. Hiszen belőlünk (is) táplálkoznak. Ezért kell ugyanolyan példamutató szurkolónak lenni, mint amilyen példamutató csapat a FERENCVÁROS.