Pár perc kézilabda

Alig kettő és fél hete óriási lelkesedéssel készültem a spanyol-algériai összecsapásra. Nem azért, mert mondjuk egy afrikai csodában bíztam, de egy nyitómeccs olyan, mint egy szüreti bálon a nyitótánc: Semmivel sem jobb, mint a többi, valahogy mégis különös figyelmet érdemel. Talán azért vártam annyira, mert a meccs kezdetekor éreztem, hogy ez csak egy kis ízelítője annak a tömény kézilabdaélménynek, amely az elkövetkező 17 napban rám várt. Készültem. Készültem meglepetéscsapatokra, nem várt fordításokra, hosszabbításban eldöntött, drámai mérkőzésekre, egyszóval izgalomra. Nehéz kimondani, de csalódtam.

A tegnap esti döntő - ha ezt a teljesen egyoldalú meccset lehet döntőnek nevezni - pontosan beleillet az egész verseny egyhangúságába. A lebonyolítási rendszernek "köszönhetően" gyakorlatilag a lejátszott 84 mérkőzésből az első 60 teljesen érdektelen volt. Ennek megfelelően egy-két A-csoportbeli meglepő eredményen kívül minden úgy alakult, ahogy azt várni lehetett. Az erősek (=európaiak) és a kevésbé gyengék továbbmentek a 16 közé, a többiek pedig kaptak még fejenként 2-2 mérkőzést, csak hogy nekik is legyen sikerélményük. A csoportmeccsek után tehát volt okom a panaszra dögivel, de bíztam a nyolcaddöntők izgalmaiban. Csalódtam, ahogy a negyeddöntőkben is. E 12 mérkőzésből mindössze 4 olyan volt ( orosz-brazil, izlandi-francia, magyar-dán, orosz-szlovén), amely nem dőlt el már bőven a meccs vége előtt.

A világbajnokság egészen az elődöntőkig számomra az unalom medrében csordogált, és legnagyobb bánatomra a verseny végéig sem találta onnan a kiutat. Ahogy a felvezetőben is írtam, a két elődöntő közül bíztam a dán-horvát mérkőzésben. Bíztam benne, hogy végre meghozza nekem azt a drámát, amiért imádom ezt a sportágat és elmúlik végre a hiányérzetem. 30-24 a dánoknak. Egy végig egyoldalú meccsen, a skandinávok 60 percen keresztül magabiztosan uralták a mérkőzést. A horvát fiataloknak pedig már esélyük sem volt a fordításra az utolsó 10-15 percben. Az utolsó reményem arra, hogy végre a körmüket rágó szurkolókat lássak a lelátón, a döntő volt.

Az a döntő, amin biztos, hogy a dánokra fogadtam volna, ha nem Spanyolországban rendezték volna meg. Minden hitemet ebbe a mérkőzésbe vetettem. Az utolsó esély volt arra, hogy ez a világbajnokság maradandót alkosson a számomra. Sajnos a dánok tettek róla, hogy ez a mérkőzés se lógjon ki a sorból. Már a második félidő elejére a spanyolok hazai pályán földbe gyalulták az addig az útjukból óriási önbizalommal mindenkit félresöprő északiakat. Itt bizony egy olyan méretű szellemi összeomlást produkáltak a dánok, amit ritkán láthatunk nemhogy tőlük, de bármelyik másik csapattól is. A spanyolok pedig megmutatták, ha a fejekben rend van, akkor bizony el lehet érni ekkora sikereket. A tegnapi meccs nem a játéktudás alapján dőlt el. Az a 17 gól bizony a pszichológiai felkészültségen múlt. 17 gól... Ettől az egy eredménytől mégis emlékezetes marad ez, az egyébként unalmas világbajnokság.