Pár perc kézilabda

A kézilabdás időszámítás válogatottakról szóló időszaka zárult le január végeztével. Decemberben női csapatunk egy igazán szép karácsonyi ajándékkal örvendeztetett meg minket, és érmet hozott haza Szerbiából. Nem is lennék igazi magyar kézilabda szurkoló, ha nem kötnék bele még ebbe a szép teljesítménybe is. Igen, most tőlem szokatlanul, a kákán is a csomót keresem. Nem elég, hogy számomra elég meglepő módon az Európa-bajnokság legtöbb mérkőzése a magyar válogatott számára kedvezően alakult - aminek köszönhetően úgy jutottunk elődöntőbe, hogy a 6-ból mindössze 3 meccset sikerült megnyerni -, még ott az a fránya norvégok elleni zakó is, aminek elég rendesen sikerült belerondítania az összképbe. Sajnos tavaly sem sikerült megmutatni a nagyképű északiaknak, hogy ez már újra egy olyan magyar csapat, amihez a 90-es évek végén, és a 2000-es évek elején hozzászoktak.

Januárban férfi világversenyre került a sor, hogy 1 hónappal a nők sikere után a fiúk is megmutathassák, ők sem maradnak el a közvetlen elittől. Ezt a csapat 8. helyével sikerült is bizonyítani. (Nem érdemes csak az eredmény alapján összehasonlítani a két válogatott teljesítményét, hiszen a női Európa-bajnokság és a férfi világbajnokság nemcsak az élmezőny sűrűségében, de a lebonyolítási rendszerben is nagyban különbözik egymástól.)

A tények közlése (egy kis saját véleménnyel megspékelve) után itt az ideje, hogy megpróbáljam a lehetetlent, és a jövőbe tekintsek. Egy csapatsport jövőjét illetően mindig az utánpótlás helyzete a leginkább meghatározó. Itt azonban nem az a legfontosabb, hogy a fiatalabbak tornáin az adott válogatott minél előkelőbb helyen végezzen. A lényeg sokkal inkább az, hogy a kiöregedett klasszisok helyére érkezhessenek az olyan fiatal játékosok, akinek a felnőtt nemzetközi mezőny nem újdonság. Ahhoz, hogy egy nemzeti csapat éveken, akár évtizedeken át ugyanazt a színvonalat tudja képviselni, nem lehet egész csapatokat a kukába dobni. A cél a mértékletesség és a folytonosság. Egy kézilabdacsapat akkor lesz kiváló, ha a rutinos öregek és a még merész fiatalok jó egyveleget alkotnak. A fiatal játékosok mély vízbe vetését egyenként, fokozatosan kell megoldani, hogy mire egy adott poszton az első számú játékos kiöregszik, az utódnak ne legyen túl nagy teher átvenni a helyét. Ezt tökéletesen megoldani azonban nemhogy borzasztó nehéz, szinte lehetetlen. Nagyítóval kell keresni azon csapatokat a múltban, akiknek sikerült lefoglalni évekre a dobogó valamelyik fokát. Ez pedig a sportág fejlődésével egyre nehezebbé és nehezebbé válik. A jelenlegi női és férfi mezőnyt is vizsgálva talán a franciák és a norvégok oldották meg legjobban a fiatal játékosok beépítését. Ennek köszönhetően ők azok, akik a legtovább a csúcson tudtak maradni. (Talán még mindig ott vannak.) Míg előbbiek 2008 óta szinte mindent megnyertek amit lehetett, addig a norvégok már 2004 óta sorra nyerik a kontinensbajnokságokat ( 4 egymást követő arany után tavaly csak ezüstösek lettek), olimpiákat és 2011-ben nagy örömükre a világbajnokságon is felértek a csúcsra. Ki tudja meddig tart az ő hegemóniájuk? (Esetleg a franciák aranykorának már le is áldozott az idei világbajnoksággal?)

Ha a fiatalokban bízom, bennük keresem a sikeres jövő kulcsát, akkor bizony a magyar női válogatott jövőjét optimistábban szemlélem, mint a férfiét. A jelenlegi húzóemberek mellett, rengeteg fiatal játékosban látom a jövő klasszisait. Görbicz, Tomori, vagy épp Szucsánszki még jó ideig vállukon vihetik a csapatot, de a tavalyi Európa-bajnokságon mutatott teljesítménye alapján bízhatunk még Triscsuk és Rédei-Soós jó játékában is. Ők a jelen stabil pontjai a csapatban. Viszont a női mezőnyben már bőven láthatáron belülre került a jövő. Kapásból 5 24 évnél fiatalabb játékost is fel tudnék sorolni, akik a későbbiekben biztos lőnek még elődöntőt érő gólokat, harcolnak ki életmentő heteseket, 2 perceket. Szarka Adrienn, Szádvári Krisztina, Klivinyi Kinga, Kovacsis Anikó, Czifra Anita. A teljesség igénye nélkül soroltam fel azokat, akikre hosszú távon is biztosan építhet a magyar női kézilabda. A kapusposzt az, amiért egyelőre a legjobban aggódom. Azonban erre a posztra is vannak pályázók, Janurik Kinga és Oguntoye Viktória személyében.

Más a helyzet a férfiaknál. A jelen húzóemberei mögött sokkal kisebb azoknak a fiatal játékosoknak a száma, akik már megfordultak a válogatottban, esetleg annak közelében, ill. akik a nemzetközi mezőnyben is jó teljesítményt nyújtó csapatban játszanak. A világbajnoki keretbe 3 játékos került be, akik 25 évnél fiatalabbak. Lékai Máté, Ancsin Gábor és Szöllősi Szabolcs. Utánuk azonban inkább visszatérek a jelenbe, mert minél tovább szemlélem a jövőt, annál elkeseredettebb leszek. Nincs olyan 20 év körüli játékosunk, akinek esélye lenne a válogatottba kerülni. Még a bő keretbe sem. Emellett a csapat bal szárnyán mindössze Putics Barna, Nagy Kornél és egy (darabig még) Ilyés Ferenc neve árválkodik, de ők sem fiatalok már. Ők nem a jövő. Ők a jelen, sőt lassan a múlt. Az utánpótlás problémáján felül a férfi csapatot pedig még egy probléma sújtja, ami a nőit szerencsére szintén elkerülte. A jelen húzóemberei közül többen lemondták a válogatottságot, pedig még a két Iváncsikban, Fazekasban, ill. Laluskában is több évnyi jó teljesítmény lehetne. De legyünk optimisták. A múltban a női és a férfi válogatottunk jól megoldották azt, hogy ne kelljen elkeserednünk a sportág jövőjét illetően. Amíg a 2000-es évek elején a férfiak maradtak le sok világversenyről, addig a nők sorra nyerték az érmeket, majd pár évvel később, amikor női csapatunk jutott odáig, hogy lemaradjon 2 egymást követő világversenyről is, akkor a férfi válogatott volt az, amelyik az olimpiáig vezető rögös úton sikerrel vette az akadályokat (majd az olimpián is jól szerepelt), ezzel mentve meg a sportág becsületét. A 2012-es évben pedig mindkét nem, klub- és válogatott szinten is sikereket ért el.

A jövőben pedig akkor sem lennék elégedetlen, ha minden évben csak az egyik válogatottunk nyerne érmet az adott világversenyen.

Alig kettő és fél hete óriási lelkesedéssel készültem a spanyol-algériai összecsapásra. Nem azért, mert mondjuk egy afrikai csodában bíztam, de egy nyitómeccs olyan, mint egy szüreti bálon a nyitótánc: Semmivel sem jobb, mint a többi, valahogy mégis különös figyelmet érdemel. Talán azért vártam annyira, mert a meccs kezdetekor éreztem, hogy ez csak egy kis ízelítője annak a tömény kézilabdaélménynek, amely az elkövetkező 17 napban rám várt. Készültem. Készültem meglepetéscsapatokra, nem várt fordításokra, hosszabbításban eldöntött, drámai mérkőzésekre, egyszóval izgalomra. Nehéz kimondani, de csalódtam.

A tegnap esti döntő - ha ezt a teljesen egyoldalú meccset lehet döntőnek nevezni - pontosan beleillet az egész verseny egyhangúságába. A lebonyolítási rendszernek "köszönhetően" gyakorlatilag a lejátszott 84 mérkőzésből az első 60 teljesen érdektelen volt. Ennek megfelelően egy-két A-csoportbeli meglepő eredményen kívül minden úgy alakult, ahogy azt várni lehetett. Az erősek (=európaiak) és a kevésbé gyengék továbbmentek a 16 közé, a többiek pedig kaptak még fejenként 2-2 mérkőzést, csak hogy nekik is legyen sikerélményük. A csoportmeccsek után tehát volt okom a panaszra dögivel, de bíztam a nyolcaddöntők izgalmaiban. Csalódtam, ahogy a negyeddöntőkben is. E 12 mérkőzésből mindössze 4 olyan volt ( orosz-brazil, izlandi-francia, magyar-dán, orosz-szlovén), amely nem dőlt el már bőven a meccs vége előtt.

A világbajnokság egészen az elődöntőkig számomra az unalom medrében csordogált, és legnagyobb bánatomra a verseny végéig sem találta onnan a kiutat. Ahogy a felvezetőben is írtam, a két elődöntő közül bíztam a dán-horvát mérkőzésben. Bíztam benne, hogy végre meghozza nekem azt a drámát, amiért imádom ezt a sportágat és elmúlik végre a hiányérzetem. 30-24 a dánoknak. Egy végig egyoldalú meccsen, a skandinávok 60 percen keresztül magabiztosan uralták a mérkőzést. A horvát fiataloknak pedig már esélyük sem volt a fordításra az utolsó 10-15 percben. Az utolsó reményem arra, hogy végre a körmüket rágó szurkolókat lássak a lelátón, a döntő volt.

Az a döntő, amin biztos, hogy a dánokra fogadtam volna, ha nem Spanyolországban rendezték volna meg. Minden hitemet ebbe a mérkőzésbe vetettem. Az utolsó esély volt arra, hogy ez a világbajnokság maradandót alkosson a számomra. Sajnos a dánok tettek róla, hogy ez a mérkőzés se lógjon ki a sorból. Már a második félidő elejére a spanyolok hazai pályán földbe gyalulták az addig az útjukból óriási önbizalommal mindenkit félresöprő északiakat. Itt bizony egy olyan méretű szellemi összeomlást produkáltak a dánok, amit ritkán láthatunk nemhogy tőlük, de bármelyik másik csapattól is. A spanyolok pedig megmutatták, ha a fejekben rend van, akkor bizony el lehet érni ekkora sikereket. A tegnapi meccs nem a játéktudás alapján dőlt el. Az a 17 gól bizony a pszichológiai felkészültségen múlt. 17 gól... Ettől az egy eredménytől mégis emlékezetes marad ez, az egyébként unalmas világbajnokság.

Alig pár óra múlva a döntőnek is beillő gigászok csatájának lehetünk szemtanúi a spanyolországi VB elődöntőjében. Ma este 21:30-tól a világ, jelenlegi két legjobb csapatának mérkőzésén reményeink szerint olyat fogunk látni, amiért sok százezer ember rajong ezért a sportágért: küzdelmet kifulladásig, remek egyéni megoldásokat, fantasztikus csapatjátékot és óriási taktikai harcot a kispadon.

Talán senkit nem sértek meg azzal, ha egy Dánia-Horvátország elődöntő előtt nem sok időt és szót szánok a másik párosításra, amit Dávid és Góliát összecsapásaként is jellemezhetnék. A szövetségi kapitánya- annak válogatási elvei- körül kialakult problémák ellenére Spanyolország könnyedén masírozott be az elődöntőbe, az egyenes kieséses szakaszban sorrendben Szerbián (31-20) és Németországon (28-24) túljutva. Nem kockáztatnék nagyot, ha arra fogadnék, hogy a feltehetően 16 ezer fős spanyol szurkolótábor könnyed győzelemhez segíti a hazaiakat a Fortunával karöltve legjobb négybe jutó, a három nagy mellett kissé eltörpülő Szlovénia ellen. (Az ellen a csapat ellen, aki szerencse ide, vagy oda, veretlenül jutott elődöntőbe.)

Szlovénián kívül a dán és a horvát csapat is veretlen… még. A horvátoknak a hibátlan csoportkör és a könnyed fehéroroszok elleni siker (33-24) után következtek az évek óta mumusnak számító franciák. Azok a franciák, akik az elmúlt évek során mondhatni „agyonnyerték” magukat a világversenyeken. A tegnapelőtti mérkőzésen azonban déli szomszédaink megmutatták, hogy ők az aranyért jöttek Spanyolországba. Nem a szerencse hozta meg nekik a sikert. A gyakorlatilag verhetetlennek hitt gallok fölé kerekedtek, és brutálisan jó védekezésüknek, fantasztikus kapusteljesítményüknek, illetve a szélvészgyors szélsőiknek köszönhetően 20-19 után, az utolsó negyed órában felőrölték a francia csapatot, és egy sima 30-23-mal lehozták a meccset.

Ha a hivatalos statisztikának hinni lehet, akkor a horvátok 74 gyorsindítást hajtottak végre eddigi 7 meccsükön (magasan a legjobb a többi csapattal összehasonlítva), ami félelmetes adat. Ha hozzáteszem, hogy ebből a 74-ből 60-at gólra is váltottak, akkor azt mondhatnám, hogy ma este ezt a fegyverüket kihasználva döntőbe fognak jutni, csakhogy ebben a statisztikai összevetésben éppen a dánok a másodikak szintén 74 gyorsindítással, viszont ebből „csak” 58 góllal. A két csapat szinte minden vizsgált mutató alapján az élmezőnyben foglal helyet. Gyerekes csodálattal várom Ulrich Wilbeck és Slavko Goluza csatáját. Melyik szövetségi kapitány találja meg az ellenfél egyáltalán nem könnyen észrevehető gyenge pontjait? A dánok, akik a természetesen hibátlan csoportkör után egy könnyed Tunézia elleni és egy (reményeink szerint) sokkal nehezebb magyarok elleni siker után önbizalomtól és erőtől duzzadva jutottak idáig, megállítják-e a horvát lendületet? Vajon Alilovic olvasni fogja az ellenünk halvány teljesítményt nyújtó Hansen lövéseit? A franciák ellen 9 gólig jutó Duvnjak ma este is megszórja magát? A válaszok, ahogy a mérkőzés győztese is megjósolhatatlan.

Aki nem akar lemaradni a világbajnokság – vélhetően – legjobb mérkőzéséről, az roppant kényelmes helyet foglaljon el a TV előtt, mert nem biztos, hogy csak 60 percnyi élvezet vár ránk ma este 21:30-tól. (TV: Sport1)

Mindenképpen azzal kell kezdenem, ami ma egy kézilabdát szerető magyar embert a legjobban érdekel: A magyar férfi kézilabda válogatott a nyolcadik helyet szerezte meg a spanyolországi világbajnokságon. Oda került, ahová mindenki várta: a világ elit kapujába.

A magyar női és férfi kézilabdázás mind válogatott, mind klubszinten a világ legjobbjai közé tartozik hosszú ideje. Női csapatunk 2000 és 2005 között a világversenyeken nyert aranyat, ezüstöt, bronzot, mindent, amit csak lehetett, és sosem végzett a 6. helynél rosszabb pozícióban. Oda kerültünk akkoriban, ahová a szakma is várt minket: érmes helyekre. Ez fantasztikus eredménysor. De adódik a kérdés, hogy a rengeteg lehetőség közül, miért csak egyetlen egyet sikerült megragadni, miért csak a 2000. évi Európa-bajnokságon jött össze az arany? (Megjegyezendő - nem lebecsülve persze az akkori csapatunk teljesítményét -, hogy közvetlenül az olimpia utáni versenyek nem a magas színvonalú játékról híresek.) Tíz éve miért nem tudott a csapat túllépni saját árnyékán, és miért nem lettünk többszörös olimpiai, Világ- és Európa-bajnokok? Miért a dánok, miért az oroszok és miért a norvégok azok a "többszörösök"?

Ez a probléma pedig a közelmúlt férfi válogatottjánál is fennáll. Az utóbbi 4 világversenyen rendre a legjobb 8 között végzett a csapat. De miért nem tudott egyszer sem túllépni saját árnyékán, és miért nem lóg már érem valamelyik világversenyről a fiúk nyakában?

Ahhoz, hogy erre a két kérdésre megkapjuk a választ, először is meg kell találni a kapcsolatot a régmúlt női és a jelen férfi válogatottja között. Ez pedig Mocsai Lajos. Ő ült a kispadon akkor is (kivéve a 2004-es és a 2005-ös női világversenyeket), és ő ül most is. Mocsai Lajos, akinek szakmai tudása, eredményei és képességei előtt le a kalappal, élete során 4 döntőn vezette a magyar válogatottakat. Ebből hármat elbukott. Volt valami, ami gátat szabott annak, hogy  a mester keze alatt remek kézilabdázóink a csúcsra érjenek. Ez a valami pedig a hit és az önbizalom hiánya.

2011-ben úgy utazott ki férfi válogatottunk az aktuális világversenyre, hogy a hetedik (?) hely megszerzése volt a cél. El is értük ezt az eredményt, így függetlenül attól, hogy lett volna potenciál a csapatban egy jobb helyezés eléréséhez is, mi nyugodtan dőltünk hátra a karosszékünkben, hogy igen, megcsináltuk. A tavalyi szerbiai Európa-bajnokság előtt mindenki azt várta, hogy az oroszokat legyőzve, de nulla ponttal megyünk tovább a középdöntőbe, ahol egy-két győzelemmel a harmadik, vagy a negyedik helyet szerezzük meg a csoportban. Veretlenül zárva a csoportkört azonban elérhető közelségbe került az elődöntő. Az elkövetkező három meccsből viszont egyet sem nyertünk meg, így végül azt értük el, amire korábban is számítottunk, a nyolcadik helyet. Mocsai Lajosban megvan a képesség arra, hogy oda vezesse csapatát, ahová reálisan tartozik. Kudarctól nem nagyon kell félni, amíg ő a kapitány. De sajnos világra szóló sikert sem várhatunk tőle. Fél. Fél az ellenfelektől és fél a téttől. Egy csoportmeccs alatt képesek vagyunk megverni akár a világ legjobbjait is, de ha arról van szó, hogy győzelmünk esetén olyan tettet hajthatunk végre, amit még évekkel később is emleget a szakma, akkor egy nálunk gyengébb csapattól is vereséget szenvedünk. És ez sajnos tegnap is látszott a Mocsai-csapaton a dánok elleni negyeddöntőben. Féltünk, nem volt hitünk és nem volt önbizalmunk.

A Mi Kapitányunk - annak ellenére, hogy tudása arra predesztinálná – azért nem lehet a világ legsikeresebb edzője, mert nem hiszi el magáról, hogy Ő a világ legjobbja. Ez csak pszichológia, semmi más. Ez csak hit és önbizalom kérdése. Változásra pedig szükség van, mert nem szabad veszni hagyni azt a tudást, ami megvan a jelen férfi kézilabda válogatottjában. Első lépésként kiutazhatnánk úgy is a jövőben egy hasonló kaliberű világversenyre, mint a spanyolországi, hogy nem a 16 közé kerülés a cél. A cél legyen mindig az első hely! Nincs esélylatolgatás, nincs félelem. Aki győztes akar lenni, annak mindenkin végig kell söpörnie, aki az útjába kerül az első hely felé vezető úton. Ez csak hozzáállás kérdése.

Valóban csak ennyi választ el minket a sikertől?